Csodavár

5-én ismét hajnali 4-kor csörgött az ébresztő óra. Hogy miért? Mert "megyünk túrázni, megyünk túrázni, megyünk túrázni...". :)

Fél hatkor indultunk a busszal az egyetem elől, és a határ felé vettük az irányt. Természetesen sötétben indultunk, és mikor kezdett feljönni a nap, akkor értünk Derecskére. Nem tudom hogy lehetséges, hogy abban a korai órában bármi nemű agyműködést produkáltam, de azon kezdtem gondolkodni, hogy honnan eredhet a település neve. Először az jutott szembe, hogy mikor őseink arra jártak, volt egy kis dér a füvön, és olyan cuki volt, hogy Kisdér helyett inkább Derecske lett. A másik verzióm szerint őseinek elindultak, hogy szerencsét próbáljanak Recsken. Ahogy mentek, mendegéltek, egyszer csak felkiáltott az egyikük:

- Megérkeztünk!

Mire a többiek:

- De Recsk-e?

Ezzel azt hiszem sikerült bebizonyítanom, hogy mindenki jobban járt volna, ha beálltam volna abba a sorba, ahol a buszon alvást osztogatták. :D

Szépen lassan eljutottunk a határig, ahol kiderült, hogy az egyik csajnak le van járva a személyigazolványa... Most komolyan! Ott volt  az e-mailben, hogy legyen érvényes személyigazolványod, vagy útleveled, és legalább ennek hatására ellenőrizhetné az ember, ha már 20 évesen nincs magától annyi esze... És még szóltak is a buszon, hogy nézzük meg...

A kis incidens után természetesen tovább indultunk, megfogyva bár, de törve nem, 2%-os főveszteséggel. Glavoi-nál kezdtük meg az utunkat. Először egy étteremben próbáltunk mellékhelyiséget keresni. Meg is találtuk. Azt már csak később tudtam meg, hogy odajöttek szólni, hogy csak akkor használhatjuk, ha veszünk is valamit, de nem volt lelkiismeret furdalásom, mivel levegőt ott is vettem... :D

A túra kezdeti lelkesedését 5 perc múlva letörte egy hatalmas emelkedő, viszont ha már lassan másztunk fölfele, legalább volt mi fotózni.

A mászást követően felértünk egy csúcsra, ahol elvileg valami kápolna szerűség volt. Azt tartják, hogy ha a párok ott lefotózzák, akkor ha akarnak, ha nem, össze fognak házasodni.

Ezután a lefele menetben természetesen az élre törtem. Egy krókuszmezőhöz értünk, ahol a virágokon kívül készült pár vicces kép. És D. itt csavarta ki kicsit a csuklónkat, mert nem tetszett neki, hogy szamárfület mutatunk neki.

Utunk ezután egy patakhoz vezetett, ami mellett felmásztunk egy kis barlanghoz. Egy lankásabb résznél voltunk, így a patak sok felé ágazott, gyönyörű kis szigeteket vett körül.

A következő állomás egy kiálló sziklánál volt, ahova természetesen fel kellett másznom. :) Ki nem hagytam volna, mint ahogy minden szirtnek kimerészkedtem a szélére, ezért többször is rám kellett szólni, hogy húzódjak egy kicsit biztonságosabb helyre. Egy kisebb mászás után megérkeztünk egy turista házhoz, itt ebédszünetet tartottunk. Ezt követte a túra fénypontja, a Csodavár. Elég nehéz volt láncokba kapaszkodva, jégen csúszkálva leereszkedni a szurdokba, de csodálatos látvány volt.

Ekkor kezdtem el nagyot alkotni. Elől ment vagy 5 fiú, és utána jöttem én első lányként kicsit lemaradva hozzájuk képest. A szurdok alján olyan nagy volt a hó, hogy én egy ügyes mozdulattal és csöppet nyekkenve megmutattam, hogy az élet nem fenékig tejföl, hanem hó. :D Kicsit később jött N. és G. Szóltam nekik, hogy vigyázzanak, nehogy elsüllyedjenek ők is. Aztán szépen lassan jöttek a többiek is. Természetesen megjegyezték, hogy "úúú, mekkora lábnyom!" Volt nagy röhögés.

Háromnegyed órát vártunk, mire mindenki megérkezett, majd indultunk tovább egy újabb masszív emelkedőn. Felmásztunk a Csodavár tetejére. Nekem, meg néhány másik embernek ezután lett mehetnéke a buszhoz, mert esett az eső, és nem akartuk, hogy a nagy zuhé is elkapjon minket. Hát persze, hogy leszavaztak minket, és még megnéztük a Galbina-bércet is, ahova szintén jelentős mászást igényelt. Egy nagyobb emelkedő után megálltunk pihenni, mikor felértünk, feltettem kérdések kérdését a túravezetőnek, de halál komoly fejjel:

- Most ott vagyunk, ahova jöttünk?

Ezzel csak az volt a baj, hogy pár másodpercig komolyan is gondoltam... :D Szegény Sz. nem tudta, hogy merjen-e a képembe röhögni. :D Aztán mikor én is elkezdtem nevetni, akkor már kinevetett ő is. Persze, hogy nem ott voltunk. :D Másztunk még egy rakatot, hogy feljussunk a bércre, és kb. ne lássunk semmit sem a párától és a felhőktől.

Átázva visszatértünk a buszhoz. 11 körül értünk haza. És nem. Nem dőltünk be az ágyba ruhástól, hanem pizzát rendeltünk, és 2-ig megnézegettük a képeket.