Esti ima

A  tegnapi rohanásban a  zebrához közeledtem, és közben azon gondolkoztam, hogy milyen jó lesz végre hazaérni, és végre megebédelni (este 6-kor...). A zöldségeshez ugrottam be, mert G. megkért, hogy vegyek neki narancsot. Csak a zebrán kellett volna átjönnöm, és már caplathattam volna fel a harmadikra, de a zebra közepén egy öreg nénike botorkált botjára támaszkodva. Elsiettem mellette, de pár lépéssel jártam  előtte, utánam szólt, hogy segítsek már neki átmenni, mert nagyon fél. Visszamentem hozzá, átsegítettem a zebrán. Ő megköszönte  szépen, én pedig remélve, hogy nemet fog mondani, megkérdeztem, hogy esetleg segíthetek-e még valamit. Azt válaszolta, hogy esetleg az ABC-be elkísérhetem. Na itt csúnyát mondtam magamban, mert természetesen nem a legközelebbi boltba akart eljutni, de persze kedvesen mosolyogva mondtam, hogy nagyon szívesen. Az út a boltig nekem maximum 5 percnyi sétára lett volna, de a nénivel legalább 15 volt. Út közben elmondta, hogy alig lát, főleg sötétedéskor, és nagyon fél egyedül mászkálni. Nem is szokott, mindig nézi a nap állását, hogy merjen-e még elindulni. Na itt szégyelltem el magamat, amiért első körben megbántam, hogy feltettem a kérdésemet. Azt is megkérdezte tőlem, hogy én félek-e visszajönni egyedül. Nagyon aranyos nénike volt, és az elbúcsúzáskor azt mondta, hogy amiért ilyen kedves voltam, az esti imájába majd engem is belefoglal. Ezen nagyon meghatódtam. Jó volt neki segíteni.