Kezdek megöregedni O.o

Segííííítséééééég! A témavezetőm a múlt héten azt mondta, hogy most már neki kéne állni a szakdogának, és az irodalmi áttekintést meg a kísérleti körülményeket meg kéne írni... Hát nekiláttam, de ez olyan ijesztő.
Még csak most kezdtem el az egyetemet, és máris vége. Na jó. Azért még ezzel együtt 2 félévem van hátra, de akkor is. Ilyen hamar még nem akarok Pestre menni. Szeretek ide járni.

Ma délelőtt a villamoson elkezdett csörögni a telefonom. Egy 30-as szám volt. Gondoltam magamban, hogy ha valami hülye kérdőívet, akarnak kitöltetni, vagy valamilyen alapítványtól hívtak, akkor legjobb lenne kinyomni, de mégis felvettem:
-Tessék!?
-Jónapot kívánok! XY-lakás? (XY kivételesen az én családnevem volt)
Körbenéztem a villamoson, és erősen reméltem, hogy nem ott lakom, de azért mégis igennel válaszoltam. Az illető hangja tök olyan volt, mintha A-t hallanám, csak kicsit mintha be lett volna rekedve. Úgyhogy azt hittem, hogy csak meg akar szívatni, és valaki más telefonjáról hív. Na mindegy, az a lényeg, hogy az igen-em hatására bemutatkozott:
-Blablabla vagyok. (Természetesen a villamos pont ekkor mondta be, hogy "A következő megálló: Debreceni Egyetem.", szóval semmit nem értette belőle. De mivel azt hittem, hogy A-val beszélek, rávágtam, hogy:
-Tudom.
Na erre közölte velem az ipse, hogy:
-Apukáddal szeretnék beszélni, csak a telefonszáma kitörlődött a telefonomból, és a tudakozótól a te számodat kaptam meg, gondoltam, hogy a lánya vagy. 
HUUUUUUUUUUPSZ!!!!!!!!
-ŐŐŐŐŐŐŐŐŐ, nem vagyok otthon. Elnézést, kivel is beszélek? Az előbb azt hiszem félreértettem...
-XY. Meg tudnád adni apukád számát?
-Igen. 30-as ***... Ja ez az enyém. Az övé...

Azt hiszem már régen égtem be ennyire. :D

Az első hét után

10 napos hallgatásba burkolóztam. Annyira lemerített a vizsgaidőszak, hogy arra sem volt lelkierőm, hogy betűket lássak. Ehelyett jött a tömény pihenés egy hétig: sorozatnézés, alvás délelőtt, aztán megfogadtam, hogy na ma korábban lefekszek, hogy ne aludjam át a fél napot. Persze hogy semmi sem lett belőle. :D Többek között ezért nem teszek újévi fogadalmat sem. Úgysem tartanám be, akkor meg előzzük meg a lelkiismeret-furdalást. :)

És mi volt még a sorozatokon kívül? Hát haza nem mehettem az allergiám miatt (lassan 2 hónapja csak 24 órát bírtam ki otthon), ezért a várva várt citerázás/hegedülés elmaradt. Ehelyett nekiálltam, és szőttem egy tarisznyát G-nek. Így most már nem mondhatja, hogy nincsen kis táskája, és ha elmegyünk valahova, akkor ezt nem is hozhatja fel mentségül arra, hogy miért akar bepofátlankodni az én táskámba. Főleg, hogy én is élvezem a táska nélküli szabadságot.

A kezdet:

Kicsit később:

A szövéssel végezve:

Becsavarodva:

Készen az enyémmel együtt:

Ezt a nyugis készülődést törte meg a tárgyfelvétel. A Neptunt ismét új oldaláról ismerhettük meg. Eddig ismertük azt a részét, amikor nem engedi felvenni a tárgyakat, nem nyitják meg időben, nem hirdetik meg a tárgyakat, fél perccel nyitás előtt ledob... Most a mi tárgyfelvételünk előtt egy órával volt a BTK-nak, így már nyitás előtt 3 órával sem tudtunk belépni. Nagy nehezen sikerült, és nyitáskor jött az új meglepi: nem enged beiratkozni... No comment!

Az órarendem megint eléggé sűrű, persze ezen fogok ritkítani, mert amilyen egyes tanárok hozzáállása (nem jelenik meg a laboron, de persze elfelejt erről tájékoztatni, azt is megkockáztatom, hogy azt sem tudja, hogy nekünk van labor, vagy a másik elfelejt szólni, hogy nem ott és nem akkor leszünk, mint amit meghirdettek...) Na ezek után leshetik, hogy én legközelebb bemenjek.

Megint demonstrátor vagyok. Most földtudományosoknak tartok labort. Jövőhétre zh-t kell csinálnom nekik.

Egyik este, az egyetemről hazafele ballagván:

És mivel nem bírunk magunkkal, és érezzük a tavaszt (és sajnos a Békás tavat most átépítik), így csak a Botanikus Kert maradt, ahol a lyukas óráinkat elüthetjük a szabadban:

Utóbbi fára egyszer felmásztam. :) Sajnos túl későn vettem észre, hogy mennyi hangya futkos rajta. Kicsit gyorsabban jöttem le, mint terveztem... :D

Minősítés és emlékeztető

Miközben készítettem a mai napi adagomat az alkotásomból (ha majd elkészült, lesz kép is), szükségem volt az ollómra. Neki is álltam keresni. Mindezt azután, hogy legalább fél órát ültem rajta, és fel sem tűnt... Ezért kaptam a következőt:
N: ÁÁÁÁ, te! Hát vigyázzá' magadra!
Én: Sokan mondják...
N: Hát tessék komolyan venni!
Én: Lehetetlen, lételemem a veszély!
N: Ejj, te veszélyek veszélye!


Mikor nyáron a Balatonon voltunk, akkor olyan vesegörcsöm volt pár kavics miatt, hogy a hét felét a siófoki kórház "vendégszeretetében" töltöttem el. Miután hazajöttünk, ismételtem, és az ügyeletre kerültem... Aztán szép lassan kezdtem elfelejteni milyen is volt, persze azért ittam sokat. Erre ma úgy el kezdett hasogatni. Hát jobban fáj, mint emlékeztem... :S Pedig most még nincs is begörcsölve. Reméljük nem is lesz. :)

Első alkalom :)

Megcsinálták az orrom előtt, "húzgálták", mint a mézes madzagot, sokan már kipróbálták, egyszer majdnem én is, de akkor végül pofára esés volt, de ma eljött a várva várt első alkalom.

KORIZTAAAAAAAAAAAAM!!!!!!!!!!!

Bizony. Letudtam az utolsó vizsgát. Ill. nem az utolsót, mert még egy jegyet ki akarok javítani, de az még kicsit odébb van. És mivel úgy érzem jól sikerült jött a várva várt jutalom: a korcsolya kipróbálása. Jó, ha rosszul sikerült volna, ma akkor is kipróbálom.
Anyu a hozott be nekem  ebédet Debrecenbe, és mivel ő fiatalon szeretett korizni, megkérdeztem, hogy lenne-e kedve hozzá, a röhögés garantált. Igen, természetesen rajtam, hisz kisvárosi lányhoz méltóan, még nem próbáltam meg csizmán és bakancson kívül mással jégre menni. De egyszer legalább mindent ki kell próbálni. És mivel anyu igent mondott így el is sétáltunk a főtérre, a koripályához.
Addig a pontig minden rendben ment, hogy kölcsönöztünk korcsolyát, és a felvétele is nagyjából ment... :D Aztán mikor a gumis bigyón felálltam, akkor még én is meglepődtem, hogy maga az állás megy. :D Biztos léptekkel haladtam a jég felé, és ezek a léptek egészen addig biztosak is maradtak, amíg oda nem értem. :D
Ekkor megtapasztaltam, hogy a jég ezerszer jobban csúszik, ha az ember lábán kori van, de neeeem, még ne képzelje senki sem azt, hogy elestem. Ettől azért ha ügyesebb nem is, de okosabb voltam. A pálya szélén volt pad-magasságú szegélynek köszönhetően ezt megúsztam, mert egyszerűen ráültem és úgy tettem fel a lábamat a jégre. Utána persze megpróbáltam felállni és sikerült is. És úgy is maradtam... Mármint talpon. Aztán megtettem 5 métert, és most lehet elképzelni, ahogy Gattolina egy szép íves esést követően közelebbről vizsgálja a jeget. Ezt a mutatványomat szerintem 10 percen belül még kétszer eljátszottam... De  akadtak lovagias fiatalemberek, akik felkapartak. :D Így hát nem adtam föl. Hozzáteszem, ez mind az első megtett köröm alatt. Az utolsó esés elég szerencsétlen volt, utána mintha több csillag lett volna az égen. Kicsit pihentem, majd megtettem egy kört tök egyedül és teljesen esésmentesen. Közben néztem, ahogy pirinyó kölykök fogócskáznak, suhannak el mellettem. Aztán már jó pár kört tettem meg (persze csöppet nyugdíjas tempóban), csak úgy köröztek le a többiek, mikor úgy döntöttem, hogy 3 esés nem esés, és magam alá csavarintottam a térdemet. Ekkor értettem meg, hogy Zs. miért nem akart jönni. Neki már volt egy ettől sokkal komolyabb esése, és nem akart ismételni. Egy fél percig elképzelni se tudtam, hogy a saját lábamra képes leszek felállni, legalább 5 percnek éreztem. Aztán erőt vettem magamon, meg persze erőt vettek rajtam és ismét felkapartak kiskanállal, és csodák csodájára nem fájt. Az 5. zakózást követően inkább nem számoltam tovább, de másfél óra után, azt kellett tapasztalnom, hogy már viszonylag ritkán esek el, és vannak olyan hosszabb-rövidebb pillanatok, mikor éppen nem én vagyok a legszerencsétlenebb a pályán. :D Volt olyan is, mikor a kis taknyos 5-6 éves, hozzám képest profin korcsolyázó gyerkőcök fogócskájának áldozata lettem, nekem jöttek, és valami csoda folytán nem este el. Meg persze olyan is, hogy csak álltam, nem történt semmi és mégis elestem. :D
Nevettünk sokat. Anyu nem esett el egyszer sem a pályán, de már több, mint 20 éve nem volt korizni, és már elfelejtett hátrafele menni. Na igen, az előbb azt mondtam, hogy anyu nem esett el a pályán, de mikor lejöttünk, akkor a gumira felhordott jégen igen, és ezt én sajnos nem láttam...
Szép kis este volt, és nem is törtem össze teljesen magamat, úgyhogy, ha a hét hátralévő részében sem teszem ezt, akkor vasárnap irány túrázni! Végreee! :)

Tudom...

... hogy ezzel sokan ellenkeznek, és már végső stádiumba helyeznének, de úgy érzem, kezdek bedilizni.

Máris agyamra ment a sok képlet, elnevezés, egyenlet, ciklus, enzim, hogy adott folyamat hol játszódik le a sejtekben. Pedig még szinte semmit sem tudok...

Csőd

Zs. 10 éves öccse szerint(egy szókitalálós játékban): "Az emberek ettől a szótól hajléktalanná válnak."
Sírtunk a röhögéstől. :D

Túl fiatalos és kicsi...

Ez a nap is úgy indult, mint bármelyik másik a vizsgaidőszakban, leszámítva, hogy délelőtt jött Zs. családja, és hoztak neki kaját. Én persze "szorgosan" tanultam a biokém vizsgára, amikor megcsörrent a telefonom. A. hívott, hogy lenne-e egy félórám, mert jön be a városba, és elmehetnénk forrócsokizni. Mondtam neki, hogy tanulnom kell, és nincs szabad félórám, aztán visszanéztem a jegyzetre, és rögtön vonzóbb lett a forrócsoki... :D

Amikor találkoztunk A. elkezdett kotorászni a táskájában, hogy elővegye a cigisodróját, amit reggel vett. Persze, hogy a munkahelyén hagyta... :D Így az első utunk a Nemzeti Dohánybolt legközelebbi példányába vezetett. A. mondta, hogy mit kér, már majdnem fizetett, mikor az eladó felém fordult, és azt mondta:

- Légy szíves mutasd meg a személyigazolványodat!

A-val összenéztünk és kicsit sem röhögött ki... :D Elkezdtem kotorászni a táskámban, közben:

- Még jó, hogy beraktam, el sem akartam hozni.

- Hát ha otthon hagytad volna, akkor most ki kéne fáradnod...

- De hát már elmúltam 21...

- Nem baj, 30 év alatt mindenkitől elkérjük.

Erre A. (velem egyidős):

- Ezek szerint én már 30-tól idősebbnek nézek ki...

A nő próbált szabadkozni, de nem igazán jött össze.

Ezután átsétáltunk a Mekibe, és mentünk forrócsokit szerezni. A pulton van egy magas kávégép... Megyünk a pénztárhoz rendelni, köszön az eladó, hogy "Szia!". Lépek még egyet, ekkor előbukkanok a kávégép mögül: "sztok!" (egy zavart vigyor kíséretében)...

Azért ennyire nem lehetek elenyésző méretű a 163 cm-rel!!!