A Hősnő

Egy fárasztó nap után, túl az első palacsinta-torta elkészítésén, belegondolva, hogy mennyi mindent kellett volna még csinálnli, hulla fáradtan már csak annyit szeretne az ember, hogy bedől a pihe-puha ágyikóba, és másnap addig alszik, amíg csak bír a nyamvadt telefon meg nem szólal. Aztán persze rájössz, hogy nem ártana hétfőn úgy megjelenni a munkahelyeden, mintha az emberszabásúak közé tartoznál. Legalább fél óráig próbálod magad megyőzni, hogy márpedig most meg fogsz mozdulni és hajat fogsz mosni. Félálomban elbotorkálsz a fürdőzobába és hidegzuhanyként ér a hideg zuhany.

B*sszus! Kialudt a vízmelegítő!

Gattolina bőőőg... ("Erősen és hangosan")

Aztán rájött, hogy mérnök, szóval ennyit igazán illene megcsinálni...

...és egy laza mozdulattal meg is csinálta.

Akár így is történhetett volna, de a valóság:

B*sszus, túl kicsi vagyok!

Kéne egy szék, mert a földről nem látok semmit...

A sámli túl kicsi, kell egy rendes szék!!!!!!

Na végreeee! Látom, hogy nem látok semmit a láng helyén.

Na szóval, ha ezt a gombot benyomom és nyomva tartom, és a másik gombbal szikrázok, akkor talán jó lesz. (Itt felsejlik, mikor másfél éve nagyon nem lett jó.)

Ezaaaaz! Ott a láng!

Szék visszavisz.

Zuhanyzóba újra be, ez nem működik mi a sz*r van!?!?!?

Szék előhoz, felmászik újra.

Láng ég.

Egyik gombhoz hozzáérek, visszaugrik a rendes helyére...

...és minden a legnagyobb rendben és természetesen egy hősnek érzem magam. 

Túra, túra, túra

Nos mikor legutóbb írtam, akkor azért valami gyakoribb jelentkezésre gondoltam, mint ahogy sikerült, de valahogy mindig volt valami. Rengeteget fotóztam mostanában, és ha gép elé jutottam, akkor ezeket próbáltam kiválogatni. Vagy jött a teljes kimerülés, és csak bámultam a Shield ügynökeit ki a fejemből.

Valamelyik héten azt mondtam Geldarnak, hogy ha nem írok bejegyzéseket egy ideig, akkor már később sem fogom őket bepótolni, de úgy érzem, hogy most ezzel szakítok, és az elmúlt egy  hónap eseményeit megpróbálom felidézni.

Április végén kaptuk magunkat néhányan a kollegák közül, és nyakunkba vettük a világot. Kevésbé fellengzősen ugyanez: összepakoltunk némi elemózsiát, és áthelyeztük a sejhajunkat a Budai hegység erdeibe. 10-re beszéltünk meg találkát a Hűvösvölgyben, de senki sem lepődött meg, mikor a pontosságot hírből sem ismerő VV, a felelősségteljes túravezetőnk, 10:30-kor annyit felelt kérdésünkre, hogy ugyan merre leledzik, hogy úton van. Nem idultunk el hát túl korán, Solymárra buszoztunk, majd egy patak völgyében kezdtünk fölfelé kapaszkodni. Életemben nem láttam összesen annyi foltos szalamandrát, mint akkor. Féltünk is, hogy VV kutyája, Ivánka, kicsit ritkít a népsűrűségen, de szerencsére nem igazán érdekelte a dolog.

Meg sem álltunk a Muflon Itatóig, ahová természetesen betértünk némi limonádé sör reményében. Ezután célba vettük az Alsó Zsíros hegyet, ahonnan nagyon szép kilátás tárult elénk.

Túránk sajnos  rövid volt, mert VV koncertre szeretett volna menni, úgyhogy siettünk Remeteszőlősre, ahol megnéztük a zenélő kutat és az Örkény-novellákat olvasó telefonfülkét. Hazainduláskor jött a nagy hír, VV kocsija bemondta az unalmast. Csutkára merült az akksija. Youtube-on néztünk videót, hogy kell bebikázni, de de vagy a kábel volt vacak, vagy nem voltunk a heyzet magaslatán (vagy mindkettő). Végül egy autószerelő haver megmentett minket, de a koncertnek akkor már mindegy volt.

Májusban ellátogattam D-vel és R-rel a Budakeszi vadasparkba, ahol láttam igazi  vadcicust, aranysakált, és etetteünk őzikéket. Ezek a képek még válogatás alatt vannak. Ekkor volt életem első profil-fotózása, valamit majd egy leendő esküvői fotózásra kaptam felkérést (persze nem hivatalosan, de azért jólesett, hogy tetszettek R-nek a képek).

Pár nappal később a korábban már emmlített nyugdíjas búcsúztatón léptünk fel a kis csapattal. Úgy éreztük, hogy jól sikerült, és tetszett is a többieknek, vagy nem mertek mást mondani. :D Egy már jó ideje nyugdíjas bácsika oda is jött, hogy ő kb 50 éve citerázott, és kipróbálhatja-e. Aranyos volt, de kicsit látszott az az 50 év. Ma pedig megelptek minket: a fellépésért cserébe egy kis céges ajándékot kaptunk: céges toll + rotring egy fém tolltartóban.

A kollegákkal nem fértünk a bőrünkbe, és május végéhez közeledve ismét túrára adtuk a fejünket,  ezúttal a Pilis vonulatai keltették fel érdeklődésünket. Pilisborosjenőről indultunk egyenesen neki a Nagy-Kevélynek. Nem volt könnyű, de még FV-t is felcsalogattuk egy ígérettel, miszerint a csúcson lévő H&M-ben 50%-os akció van mindenre. :D 

A Kis-Kevély oldalában mászkáltunk kicsit a Mackó-barlangban,

majd az "Egri vár" és a Teveszikla felé vettük az irányt.

De hát túrából és kalandból sosem elég. Következő hétvégére Geldar egy erdélyi túrát szervezett a Holdringatóra. Öten vágtunk neki az útnak, és nagyon jól sikerült. Szombaton odafele utaztunk, és az útbaeső összes MOl kút WC-jét ellenőriztük. Geldar csodálta az alföldi tájat, de a lelkesedése nem igazán hatott ránk. Igaz, én pusztai gyerek vagyok, és ha tekerni szeretnék egy jót, akkor jólesik kimenni a határba, de azért mikor az ember lánya Erdélybe készül, akkor a szikla-csipkés hegyvonulatok inkább megmozgatják a fantáziáját. Át is értünk a határon, a román VW-ek világába, és egyből nézegettük a távolban magasodó hegyeket kitakaró víztározó-gátakat, és a felhőt, ami csöppet sem volt barátságos. Elkezdtük gyűjteni a listánkra a helyeket, amiket visszafelé tuti megnézünk.

A Király-hágó után nemsokkal le is tértünk egy kisebb útra, ami egy csodás patakvölgyön keresztül vitt el minket Jádremetébe, ahol beszereztünk némi söritalt,

és ami "2 kötőjel 3" km-re van a Lesu-tótól. Legalábbis ha Geldar-km-ben adjuk meg a távolságokat. A valóságban még bőven több, mint 10 km-t tettünk meg, mire eljuttottunk a völgyzárógátig, ami mögött várt minket a tó hűsítő vize a nagy semmi. Szemmel láthatólag évek óta leengedték a tavat, pedig egy 2 éves térképen még rajta volt. a Seholsincs-tó partján, egy patak mellett aztán L-nek köszönhetően megtaláltuk az ideális helyet a táborozásra.

Mivel a korábban emlegetett barátságtalan felhő jól megáztatta a helyet, ezért némi nehézséget okozott ugyan, hogy tábortüzet gyújtsunk, de éhesek voltunk és a virslit valahogy meg kellett sütni. Vacsi után Geldar gitározott nekünk. A parázs fényét kevesellte, ezért zseblámpával világítottam neki a szemébe, hátha akkor eltalálja a húrokat. :P Ki-ki nyugovóra tért, és próbáltuk nem meghallani a román diszkó fertelmes zajszennyezését, de hát minden hiába... Másnap reggel összeszedelőzködtünk, és elindultunk a Holdringatóra. Geldar ugyebár kiválóan tud tájékozódni, és eleinte nem akarja megmutatni nekünk a térképet, így gyakorlatilag 200 méter után eltévedtünk. :D

Egy fél órával később erre rá is jöttünk, úgyhogy némi korrekció után (értsd: majdnem visszamentünk a kocsiig) elindultunk az eredetileg tervezett úton. Eljutottunk a táborhelyünk fölé.

Ekkor már láttuk, hogy nincs sok esélyünk eljutni a Holdringatóra, de a szemközti Holló-szikla csábítóan kacsintgatott felénk. Miért is ne induljunk árkon-bokron, kidőlt fenyőfákon át? Hát mi neki is indultunk, másztunk lefelé 10 percig, mikor láttuk, hogy vagy sürgősen megtanulunk repülni, vagy visszamászunk. Utóbbi egyszerűbbnek bizonyult egy fél fokkal. Ahogy felértünk, elkezdett szemerkélni az eső, csúnya viharfelhők közeledtek, úgyhogy iparkodtunk visszafelé, de csak egy sziklahasadékig jutottunk,

ott átvészeltük a vihar nagyját,aztán mikor csendesett, igyekeztünk leérni, természetesen mindenki bőrig ázott. Úgy döntöttünk a legjobb lesz hazaindulni, és meg-megállni azokon a helyeken, amiket kinéztünk magunknak: völgyzárógát,

Autogrill, víztározók, MOL kutak. Összeségében nagyon jó volt a hangulat, a társaság,gyönyörű helyen jártunk, és habár az eredtei terv nem valósult meg, legalább tudjuk, hogy van miért visszamenni.

"Kukurikú, mi történt..."

...Gattolina visszatért.

És reméljük nem úgy, mint egy éve. Egy ideje kacérkodok a gondolattal, hogy néha írni kéne pár sort, ha nem is nagy litániákat, de pl a "klaszik Gattolina" sztorikat nem ártana néha megörökíteni.

Végre szabad vagyok, mint a madár. Nem kell azon görcsölnöm, hogy ha úgy élek, mint egy "normális ember" (dolgozok, munka után pihenek, citerázok, filmezek, kvízelek...), akkor már megint eggyel kevesebb napom maradt megírni a szakdogát és tanulni a záróvizsgára. Végre én is ""normális ember"" lehetek. Mintha ez nálam egyáltalán lehetséges lenne. :D

A diplomám megszerzése után jutalmul megajándékoztam magamat egy fényképezővel, amit azóta lelkesen használok is. Újra elkezdtem citerázni tanulni, és ha nem is járok túl intenzíven órára, már érezhető némi javulás, aminek borzasztóan örülök. Főleg,hogy az egyik kollegina nyugdíjba volnul május idusán, és a búcsúztatójára felkértek citerázni. Harmad magammal próbálunk szorgosan, hogy majd ne égjünk be nagyon. Ma ezzel kapcsolatban megkaptam KA-tól, hogy szerinte nevetséges az egész. Ráadásul olyan undorító hangsúllyal mondta, mintha csigába harapott volna. Azaz mintha én haraptam volna csigába :D ő lehet, hogy szereti... És közölte, hogy ő nem akar énekelni. Hát mondom nem is kértem... Azért megkérdeztem tőle, hogy szerinte miért nevetséges, és erre annyit tudott mondani, hogy mert ilyesmit iskolás korában csinált utoljára. Számomra a konklúzió: Miss KA nevetségesen énekelt iskolás korában.

Hazafele jövet aztán metróra szállva nem kellett sokat várni, csak míg elindult a szerelvény, hoztam is a klasszik formát. Fogást akartam váltani a citerán, de mivel elkezdett gyorsítani a metró, nem úgy lendült, ahogy számítottam, és elejtettem szegénykét. Gyorsan fel akartam kapni. Természetesen a haladási irányra merőleges vonalban volt a két lábam, rántott egy nagyot a metró, és nem a pont ott ácsorgó pasi lábai elé borultam, hanem a lábaira... :D

Ennyit mára. Ha a heti trendet nézem, holnap is tuti alkotok valamit, úgyhogy majd jelentkezem.

Most már tudom...

...miért Madárdomb a Madárdomb. A hangsúly a domb szón van. De ne szaladjunk ennyire előre.

Már nagyon régen írtam bejegyzést. Egyszerűen nem volt hozzá hangulatom. Ha meg hangulatom lett is volna, akkor meg nem jött az ihlet. Sokminden történt azóta, jó is, rossz is. Rossz, hogy sajnos nem államvizsgáztam le, jó, hogy a székhelyem átkerült a 17. kerületbe, Geldar távoli szomszédságába. Elkezdtem dolgozni, jövőhéten kapom meg az első fizumat, és már nagyon várom.

Új helyre költöztem tehát, és elhatároztam, hogy amint lehet tüzetesebben is felfedezem a környéket. El is kezdtem tehát böngészni jóbarátomat, a Google-térképet, hogy körülnézzek. Nyilván az első dolog, ami felkeltette az érdeklődésemet, az egy világoskék folt volt. Gattolina értelmi képességeit tükrözi, hogy felragyog az arca, ha világoskék foltokat lát. Persze nem az arcán, hanem csak akkor, ha ez azt jelenti, hogy tó van a környéken. Aztán ahogy nagyítottam a térképen, láttam ám, hogy nemcsak a Naplás-tó van nagyon közel, hanem még a Rákos-patak is, úgyhogy az első jó idő alkalmával szedtem a sátorfámat, és felfedezőútra indultam. A Rákos-patak ugyan szépnek  szép, de sajnos mellette nemsokkal ott robognak az autók a Pesti úton, így nem nevezném csendes és nyugodt helynek, de Budapesthez képest jó. Legalábbis gondoltam ezt még akkor. A Naplás-tó sokkal szebb, mint vártam és mellette van egy bejárni való erdő is. Sajnos pont erdőtűz volt, mikor arra jártam, így nem mertem túlságosan szétnézni, úgyhogy ide még minenképp vissza kell menni.

Néztem tovább a térképet, miután a kék színnel jelzett helyszíneket megtekintettem, és már képes voltam egyéb apróságokat észrevenni, mint pl a még közelebb lévő kis erdők és ligetecskék, valamint a környező városrészek nevei. Itt fekszik mellettünk pl a Madárdomb. Mondom ja persze... DOMB... ITT... Úgy domb, mint ahogy a Gellért-hegy hegy a kemény 235 méteres magasságával. De persze azért nagyon szeretjük. És jó is volt az, amíg a szomszédjában laktam, de hát már mesze van. Nem mehetek fel csak úgy egy kis esti sétára.

Nagynéném hazajött, és mondta, hogy nyugodtan használjam a biciklit, amikor csak akarom. Ennek nagyon megörültem, és ma sort is kerítettem az Ismerd meg a kerületet! programsorozat második felvonnására. Kb. 2-3 éve nem bicikliztem egy értelmes távot, és ez meg is látszott. Nem akarom szépíteni, kb mehettem kemény 1 km-t mikor már úgy éreztem, hogy elfáradtam kicsit. Na mondom ilyen nincs, úgyhogy nem is adtam fel. Egyedüli problémmám az volt, hogy indulás előtt nem néztem meg a térképet, és hogy merre is kéne menni, úgyhogy random irányba indultam, de mikor megpillantottam egy erdőbe tartó ösvényt, akkor már tudtam, hogy itt baj már nem lehet, nagyon szép is volt, és mire kilyukadtam az erdő másik végén, már a Madárdombon voltam. Ebből az irányból nem is tűnt annyira dombnak a dolog, de aztán valami hülye ötlettől vezérelve elindultam a Pesti út irányába, és elég gyorsan, elég sok magaságot vesztettem, ekkor kezdtem megérteni, hogy miért domb. Aztán visszafele pedig megérezni, :D mert sokkal szebbnek bizonyult az út az erdőn át, mint ami a Pesti úton várt volna.

Korainak tartottam még egyből hazafelé venni az irányt, ezért úgy döntöttem, hogy megnézem magamnak közelebbről azt az erdőt is, amit mindig látok munkába menet. Az erdő sarkán jött a meglepi: egy rövidnadrágos hölgyemény ajánlgatta  magát az arra járó hímnemű egyedeknek. Egy kocsi épp meg is állt, na mondom tűzés innen. Elindultam az erdőn keresztül a reptér irányába. Egy idő után hullámvasútnak is beillő földút váltotta fel az aszfaltot. Nagyon jó volt rajta biciklizni. Az egész nagyon hangulatos volt és tele volt mindenfelé ösvényekkel, és sokan sétáltattak arra kutyákat. Elhatároztam hát, hogy ezt a helyet is alaposabban meg kéne majd ismerni.

Itthon aztán mesélem nagy örömmel, hogy merre jártam. Eljutottam a beszámolóm feléig, mire nagynéném mondja, hogy a reptér felé nehogy menjek egyedül, mert elég könnyen stricikbe botolhat az ember. Vicces volt nézni az arcát, mikor megtudta, hogy az utam második felén pontosan abban az erdőben jártam. 

LibegŐsz

Ezen a hétvégén mindenki meglépett a koliból, csak én nem, és elhatároztam, hogy nem fogok a szobában penészedni, hanem a nyakamba veszem a világot. Akarom mondani barangolok kicsit a Budai-hegységben. Egy kis gond azért akadt. Egy; a laborban lévő klímától kicsit beteg lettem, kettő; csupán egy ősrégi, anno 11 Ft-ért kapható térképem volt a hegységről. De egyik sem szegte kedvemet. Tegnap délután felkerekedtem hát, hogy egy frissebb térkép boldog tulajdonosa lehessek, aztán jöhetett a tervezés. Gyakorlott túravezetőként (ez volt a 3. olyan túra, ahol én voltam a GPS) betegeskedőként olyan útvonalat választottam, hogy ha időközben rosszul lennék, akkor a tervezettnél hamarabb is visszaérhessek a civilizációba. Erre sajnos szükség is volt. De haladjunk szépen sorban.

Normafáról indultam. Néhány perc séta után majdnem vége is lett a "nagy" túrának, ugyanis belefutottam egy marha jó játszótérbe. :D

Szerencsére túl sok volt a gyerkőc, meg túl kicsik is voltak, úgyhogy nem volt szabad játék és a vegyülés is lehetetlen lett volna, így (lehajtott fejjel, szomorkásan) folytattam utamat a Tündér-szikla felé. Könnyű volt az út, mivel lefelé kellett menni, csak a végén volt egy kis kaptató. És mondanom sem kell, hogy nem volt csúnya.

Bőven akadt fotóznivaló, úgyhogy nem voltam rest. Ennek ellenére hamar megérkeztem a sziklához, ami egyszerűen gyönyörű volt, és mászásra hívogatott. Ledobtam a hátizsákot, és felkapaszkodtam mindenhová, ahová csak tudtam.

Nemcsak a szikla, de a kitlátás is teljesen lenyűgözött. A messzi távolon kívül a közelben is akadt csodálnivaló.

Most akkor szikla vagy gyökér? Nem sokat gondolkodhattam ezen, ugyanis legnagyobb bánatomra hamar felbunkatt egy általános iskolás csoport, akiktől zengett az egész hegyoldal, ezért elindultam lefelé. Kinéztem magamnak egy "rövidebb utat", aminek egy icipici széséghibája volt csak. Néha 10 cm alatt csökkent a szint 1 métert, utána kicsit lankásabb lett, de ott meg az apró kavicsok gurultak szanaszét a talpam alól. Egy család is érkezett az iskolás csoporttal. Pici gyerekeik voltak, és nekik sem tetszett az ordítozás, ezért a rendes úton ugyan, de igyekeztek ők is lefelé. Egyszer csak felnézett az egyik kisgyerek, és észervett engem, ahogy ott a meredek részen fotózok.

-Apa, nézd, ott másznak fel!

Én magamban: inkább próbálnak nem lezuhanni. :D Lehet, hogy 30 méterrel kevesebbet kellett megtennem, de legalább 5 perccel tovább tartott.

Ezen a képen látszik, hogy hol jöttem le:

Ezen pedig az, hogy hol kellett volna: :D

Így viszont belefutottam ebbe a szépségbe:

Szerintem megérte.

Otthon még azt terveztem, hogy a szemközti Hunyad-oromra is fel fogok mászni, de csalódtam benne, ott nem volt szikla, úgyhogy inkább egyből a Zugligeti Libegő felé vettem az irányt, és mielőtt beálltam volna a kilóméteres sorba, a Niche kemping recepcióját muszáj volt megörökíteni.

Ezután jöhetett a libegés. Fotóztam közben, de nem lett sok jó kép, mert kicsit féltem, hogy leejtem a telefonomat. Az első képen a szikla viszont nagyon tetszett, mert olyan, mintha egy oroszlán profilja lenne. The King of Stones.

Ha már a János-hegyen voltam, nem maradhatott ki az Erzsébet-kilátó sem, de előtte tarottam egy kis ebédszünetet.

Miután körülnéztem, a Szépjuhászné felé vettem az irányt. Út közben találkoztam egy csapat korombelivel, akik szintén arra igyekeztek, de jó magyar turistához híven vittek magukkal pálinkát, zsíros kenyeret lilahagymával, épp csak térképet nem. Megmutattam nekik, hogy merre kéne menni, cserébe megkínáltak pálinkával, de nem tartottam jó ötletnek Neo Citran-ra pálinkát inni. A lefelé vezető úton éreztem, hogy egyre erőtlenebb vagyok, és kezdtem kissé rosszul lenni, úgyhogy lemondtam a Hárs-hegyek megmászásáról, pedig mindkettőn lett volna még 1-1 kilátó. A sok fotózásnak köszönhetően a telefonom már csak 15%-on volt, így tudtam, hogy úgysem tudnék már sok képet csinálni, ezért annyira nem sajnáltam a dolgot. Aztán az is csak megerősíteni igyekezett ezt az álláspontot, hogy a Szépjuhásznéhoz megérkezve szétcsúszni látszott a tér-idő kontinuum, ugyanis az Erzsébet-kilátónál az volt kiírva, hogy a Szépjuhászné 2 km, a Szépjuhásznénál meg az, hogy az Erzsébet-kilátó 1,6 km. Nosztalgiáztam kicsit a Gyermekvasút megállójában. Felrémlett, mikor 4 éve Geldarral, G-vel és B-vel az állomás mellett szürcsölgettük a jól megérdemelt forraltborunkat a teljesítménytúra után. Megvártam, míg egy kósza vonat arra jár, hogy azért egy fotóm arról is legyen, majd a koli felé vettem az irányt.