Munka után édes a pihenés

Túl vagyok az MSc felén. El se hiszem. Ha minden jó megy, akkor már csak egy évig tanulok, és utána lehet munkába állni valahol. Ebben a félévben sajnos sok olyan dolog történt, amire még nem volt példa és nem is kellett volna: pót zh-t kellett írnom, pótvizsgára kellett mennem, utolsó vizsgaalkalmon jelentem meg először, és 9 napig be volt gipszelve a kezem. Ennek ellenére szerencsére minden tárgyat sikerült megcsinálnom. Kedden volt az utolsó vizsgám, meg Zs-nek is, úgyhogy meg kellett ünnepelni a Csocsóban. Másnap délután B-hez mentem és csaptunk egy csajos-filmes-játszós estet. Tegnap pedig eljött a pillanat, mikor újra kimerészkedtem a szabadba.
Geldar szervezett egy túrát. A cél Vitányvár volt, csúszósabb sárosabb körülmények között pedig a Somló-hegyi kilátó. D-vel M-mel és barátnőjével Sz-szel a Petőfi híd Budai hídfőnél talákoztunk a buszmegállóban. Illetve először csak M-mel és Sz-szel. Nem ismertem őket, csak tudtam, hogy ők is jönni fognak, és mivel túracipő volt rajtuk, megkérdeztem, hogy ők is Geldarhoz tartanak-e és szerencsém volt. 9 perc volt a busz indulásáig de D. még nem jelent meg. M. felhívta és kiderült, hogy emberünk a szemben lévő buszmegállóban álldogált. (Hatalmas taps) Lassan aztán elindultunk, de a buszon nem beszéltünk sokat, mert rajtam kívül mindenki hamar elaludt. Hozzáteszem, hogy én is majdnem, de ha már megígértem, hogy majd én felébresztem őket, akkor tarottam magamat. Úgy voltam vele, hogy én már voltam Oroszlányon, és biztos felismerem majd a megállót. Majdnem így is volt, de egy körforgalom bezavart, és a két ismerős ház ellenére, majdnem mentünk még egy megállót de szerencsére időben észrevettem Geldart. Mikor leszálltunk. D. közölte, hogy ő nem jön túrázni, mert közbejött neki valamit, csak leugrott egy picit beszélgetni. Ez volt az a rész, amikor senki sem tudott őszintén mosolyogni, és így túra előtt (IS) az Ab-Roncs-ban kötöttünk ki, mely a helyi "elit kocsma", ahol a mosdók is mindennel felszereltek:

De legalább egy csepp humorérzék szorult beléjük, ha tükörre nem is futja. :)

Délben aztán elindultunk a kilátó felé, mert a vártól sötétben kellett volna visszabattyogni.

A majki aknát útbaejtve eljutottunk a tóig, mely az enyhe idő ellenére be volt fagyva. Sosem gondoltam volna, hogy 10-12 fokban egy tavon fogok sétálni. Persze csak a szélén, mert azért nem mentek el teljesen otthonról.

Egy kicsit mindenki csúszkált, majd haladtunk tovább. A megtett távolsággal exponenciálsan romlott az út minősége. Eleinte csak csúszkáltunk a sáron, a vége felé már jócskán bele is süllyedtünk, aztán nehogy jobb legyen, átvágtunk egy szántóföldön. De lehetett akármilyen ingoványos a talaj a talpunk alatt, a táj szépségét ez nem csökkentette. Nem úgy a miénket! :D A cipőnk és a nadrágunk nem maradt szalonképes (főleg miután a kilátó hegyéről lefelé tarva sikerült elcsúszni).

Átvágtunk Vértessomlón, majd jött a kapaszkodás felfelé. Nekem az sajnos elég lassan ment. Főleg mivel két lépést tettem fölfelé és hármat csúsztam vissza a sárban, meg persze minél magasabban vagyunk, annál ritkább a levegő. :D De a kilátásért mindig megéri felküzdeni magunkat.

Még a Nap is ránk mosolygott: (az első képen szó szerint)

Szedtük a lábunkat hamarosan hazafelé, mert a Nap gyorsan közelített a horizont felé. 

Habár a várig nem jutottunk el (nem is baj, mert a koris esés miatt így is megfájdult a térdem), amit nagyon szerettünk volna, mert a csapatból mindenki odáig van értük, de így is nagyon megérte, és bemelegítésnek jó volt. Izomlázam így is van, úgyhogy azt hiszem a mai napi séta elmarad. Remélem Bokodra is eljutunk hamarosan Geldarral, mert már tervezgetjük egy ideje.

Életkép

A koliban kinézek a szoba ablakán és ezt látom:

Majd egy órával később:

Egy kétéves forma kisgyerek - apuka - nagymama kombó tart a lezárt rész felé, ilyen sorrendben. Gyerkőcünk (ugyebár hatalmas ember lévén) lazán megy tovább. Szerintem fel sem tűnt neki a szalag. Nagyi gondolkodás nélkül: fej picit megbillent, szalag picit felemel, és ment a gyerek után. Apuka szalagnál megáll, és próbálja gyermekét kiparancsolni a szalagok közül. De hát gyenge próbálkozás volt, miután a nagyi is ott volt vele. Az apróléknak ekkor tűnhetett föl a szalag, tovább is indult, hogy nagyot nyújtózva és ugrálva talán elérheti. Apuka ekkor adta meg magát, és ő is átbújt a szalag alatt.

Kérdés:

Mi a fenének rakták oda a szalagot?

Gattolina a köbön

Egy átlagos vizsgaidőszakbeli nap: éjjel tételek mászkálnak a fejedben, és mindenféle általad kreált hülyeségre próbálod megkeresni a megoldást. Természetesen erre esélyed sincs, mivel már maga a probléma is eléggé elrugaszkodott a valóságtól, de ezt a félálomban vergődő agyadnak hiába próbálod beadagolni...
Aztán felkelsz, és tanulsz egész nap szorgalmasan, majd a nap végén megkérnek hogy csinálj teát, persze nem gondolják teljesen komolyan, de hát legalább addig sem kell tanulni.

Hát inkább kellett volna.

Először is a vízforralót jobb kézzel még nem bírom el, mert túl nehéz a csuklómnak, de ezt a problémát gyorsan áthidaltam. Ezután letettem a vízforralót az aljára, és visszaültem tanulni. Egy perc múlva G. megkérdezi:

- Nem kéne bekapcsolni?

A következő lépésbe csak D. kötött bele, ugyanis én előbb szoktam a cukrot és a citromlevet a kancsóba tenni, mert egymáshoz nézem az arányát, és csak utána a forró vizet és abba a filtert. D. szerint ekkor nem ázik ki rendesen a tea.

Ezek után össze kellett kavarni a teát, de csak egy viszonylag rövid nyelű kanalat szoktak erre a célra használni, és sikerült megégetni a kezemet, ezért elengedtem a kanalat, ami eldűlt, hogy még csak a vége se álljon ki a teából...

Nagy nehezen kihalászom, és befejezem a kavarást, majd mikor megörülök, hogy már csak rá kell tenni a fedőt a kancsóra, ami ugyebár szintén nem egy megerőltető feladat, akkor kiesik a kezemből a fedő, bele a teába...

És engem beengednek a laborba...

Új év, régi félév

Azaz vizsgaidőszak. :( Nagyon szeretném már ha vége lenne. Sajnos túl szép eredménnyel már nem zárhatom ezt a félévet, de abban reménykedem, hogy a koli azért meglesz.

A gipszet szerencsére levették december végén, mert a kontroll vizsgálaton úgy gondolták, hogy nincs eltörve a csuklóm, de nagyon fájt minden mozdulat. Mostanra már egész sokat javult a helyzet. Igaz, hogy fésülködni  még mindig nem tudok egyedül, se a húst felvágni a menzán, de szerencsére mindig akad valaki, aki kisegít. És még mindig bal kézzel kell fognom a kanalat és a villát. Írni szerencsére már tudok, igaz, hogy fáj egy kicsit, de muszáj valahogy levizsgázni. Remélem már csak 2 vizsgám van hátra, és utána jöhet egy kis pihenés. Már nagyon rám férne. És akkor végre mehetünk Bokodra Geldarral. Meg lehetek otthon, és kicsit azt csinálhatok, amit akarok.

A mai vizsga után kellett egy kis pihenés, így először is elkezdtem telefonálgatni, aztán pedig kaptam a kabátomat és tettem egy kis kört a városban.

A Petőfi híd közepén jártam, mikor láttam, hogy egy bácsi eteti a sirályokat és a galambokat a túloldalon és ott repkednek. De sajnos mire odaértem, elfogyott a kaja, és már nem jöttek olyan közel. :(

Most viszont bele kell húzni, és még majd' 2 hétig tanulni...