Látóképi horgásztó

Miért nem szabad pancsolni az Újváros körüli tavakban? Ez olyan kicseszés!

De legalább lemeríthettem újabb két elemet.

Napfivér, Holdnővér

Végre vége a szakmai gyakorlatnak, és már haza is költöztem. És ha már egyszer a puszta közepén lakom, akkor ki kell használni. :)

Loccs

Mikor mész az utcán, és 100 méteren belül harmadszor öntenek nyakon az erkélyek korlátjára kitett virágok locsolásának álcája mögé bújva...

...Akkor reméled, hogy friss csapvízzel locsolják őket, nem pedig 2 hete állott, poshadt vízzel...

Csak egy csepp a tengerben

Pénteken annak rendje és módja szerint el is készültem, és nekiindultam a városnak, hogy kikössek ott, ahol majd a busz felvesz. Az első meglepi rögtön jött is a buszmegállóban: ma már nem megy több 133-as busz. Na jó, de honnan indul a 107-es? Rövid kétségbeesés után, elővettem a józan eszemet, megkérdeztem, és meg is találtam, a megállót. Persze, hogy az első busz az orrom előtt ment el, de csak megérkeztem a Pólus Centerhez, és kezdetét vehette a várakozás, ugyanis Debrecenből késve indultak a csoportok valami baleset miatt. Sebaj, addig beültem a Mekibe, és megdumáltam az egyik eladó sráccal, hogy legyenek olyan cukik és ne dobjanak ki, míg nem jön a buszom. Aztán végre megérkeztek R-ék. Megismertem Gy-t és újra megismertem L-t. L. mellett volt a helyem, nagyon aranyos. Azt is megengedte, hogy nekidőljek. Na és csoda történt. Tényleg tudtam aludni a buszon. Igaz, hogy sűrűn felriadtam, de nem az volt, mint amikor Rómába mentünk, hogy addigra sikerült majdnem elaludni, mire megálltunk egy benzinkútnál, hogy elmehessünk wc-re.
Sötétben indultunk tehát, így a Dunántúlból most sem láttam semmit. A határon a sok menekült miatt megnézték a személyigazolványainkat, majd folytathattuk az alvást. 5 körül lassan megjelentek a pirkadat fényei, a sötétség lassan oszladozott, szemünk elé tárva Horvátország szépségét.

Gyönyörű volt a táj, az autópálya pedig csupa híd és alagút. Már a hajnal első fényeinél éreztem, hogy ide még vissza fogok térni. Megálltunk első horvátországi pihenőnk alkalmából, és rájöttünk, hogy a buszból sokkal jobb volt nézni az ébredező tájat, ugyanis nem voltunk olyan hidegre felkészülve. Szerencsére hamarosan folytattuk utunkat, és már alig vártuk, hogy végre megérkezzünk.

Az izgalmakat csak fokozta, mikor megpillantottuk a tengert...

...meg ezt a vasúti átjárót.

A képen lehet, hogy nem látszik annyira, de az út és sínek túlsó oldalán várt ránk a tátongó mélység.

Egyre közeledett a cél, már mindenki felébredt és a buszt zsivaj töltötte be. Megérkeztünk a Krk szigetre.

Azért még pár km és falu hátra volt. Életemben először voltam olyan szigeten, amit nem folyó vagy tavacska, hanem a tenger ölelt körül.

Nem tudom, mikor épültek ez az utak, minden estre örültem neki, hogy nem jött szembe busz. Aztán jött az, amitől falnak megy az ember:

...szó szerint...

És Magyarországon ettől akadnak ki:

Van az, amikor az ember megtanulja értékelni... Arra megy sötétben egy kocsi, kicsit későn veszi észre, és már kész is az új tapéta... És ki az, aki egy ilyen házban mer lakni? :O Én biztos nem tudnék benne aludni.

Több ilyen meglepi nem volt, és meg is érkeztünk Baskára. Nagyon nagyon nagyon tetszett. Tenger és hegyek egy helyen.

Nem is vártunk hát sokáig, belevetettük magunkat a vízbe. Persze csak a naptej után. Gy. úgy volt vele, hogy elég a hátát, meg a mellkast bekenni, de elég volt neki megemlíteni, hogy a gyakszihelyemen két csaj egyben húzta le a bőrt a szájáról, miután átúszták a Balatont, és tetőtől talpig bevakolta magát. L.-lel nagyon jól kijöttünk. Kiderült, hogy egyikünk sem az a "hát bemártom már a lábam a tengerbe, ha már itt vagyok, de aztán induljon a napozás" fajta, hanem  inkább a "na ha már itt vagyok, engem ki se lehet rángatni a vízből" típusok vagyunk. Aztán kicsit mindkettőnknek megváltozott a véleménye, mikor beleléptünk a tengerbe: "B*sszus, ez rohadt hideeeeeeg!!!" Így aztán néha napoztunk is, hogy kicsit felmelegedjünk. Láttuk, hogy van két stég, amiről lehet ugrálni a vízbe. Csak egymásra néztünk, és tudtuk: nem kérdés, hogy megyünk. Mentünk is. A stég kb. 2 méter magas volt és egy fém létrán lehetett felmászni, ami baromira csúszott. Éreztem, hogy itt visszafele esélyem nincs. Mikor felértünk, és lenéztünk, hogy hova kéne nekünk leugrani, már annyira nem voltunk biztosak a dolgunkban. Csakhamar R. és Gy. is odaért, és ők is felmásztak. A fiúkba kicsit több bátorság szorult, de R.-rel mi is összeszedtük magunkat és 10 perces győzködés után mi is ugrottunk. Először és utoljára, mert rájöttünk, hogy a sós víz rohadtul csípi a szemet.

Természetesen a bazár sem hiányozhatott a partról, így hűtőmágnes vadászatra indultunk ebéd után.

Apropó ebéd. Lehetett csatlakozni a csoportos menühöz, vagy választhattunk, amit akartunk, de az nyilván többe került, úgyhogy inkább maradtunk a menünél. Igen ám, de a pincérek hármunkról elfelejtkeztek, aztán mikor már mindenki kb. befejezte, gyanús lett, hogy mi még semmit sem kaptunk. Rá is kérdeztünk a pincérnél, hogy mi újság a van a kajánkkal. Sűrű elnézéskérés közepette gyorsan próbáltak korrigálni, de ez a borravalójukat már nem mentette meg. Egy fityinget se kaptak.

Szóval a hűtőmágnesek beszerzése után újból célba vettük a tengert, és pancsoltunk önfeledten. Estére egy kis minitúra volt betervezve az öbölt körülölelő dombra. Hát nagyon megérte felmenni.

Ezután még visszatértünk a partra. A bazár felől hallottunk valami kuruttyolás szerű hangot. Különböző méretű fából faragott békák voltak. Belül öblösek, a hátukon meg rece, és egy fából készült hengert kellett rajtuk végighúzni. Annyira jól hangzott együtt különböző hangmagasságokban. L-lel teljes volt az egyetértés. Nekünk ilyen békát venni kell. Ahhoz sajnos túl drága volt, hogy minden méretben szerezzünk be magunknak, de ő vett egy kisebbet, én egy picit nagyobbat, aztán R. legnagyobb bosszúságára, gyermeki örömmel az arcunkon adtunk béka-koncertet a parton.

Végül eljött a búcsú pillanata. Szomorú szívvel hagytuk magunk mögött az öblöt. A buszon megtudtuk, hogy szeptember első hetében lesz egy 3 napos út Olaszországba. Hát reméljük az is össze fog jönni. Hazafelé is sikerült aludni. Többet, mint odafelé. Vasárnap reggel fél 8-kor már ki is tettek valahol Pesten, de kicsit közelebb a kolihoz, mint ahol felvettek. Azért csak kicsit közelebb, mert volt két nő, akik szintén Pesten akartak leszállni de nekik nehogy már kicsit sétálniuk kelljen, inkább én szálljak le olyan helyen, ahol még életemben nem jártam. Mindegy, megoldottam, de nem tetszett a hozzáállásuk.

Szóval remélhetőleg folytatás következik szeptember elején. :)

Az meg csak ma derült ki, hogy a héten már nem kell mennem, viszont helyette jövőhéten pótolnom kell. Pedig nem is az én hibám, hogy ez a hét kiesett, hanem a viharé. Ma már nem tudok hazamenni. Utána meg lehet már nem éri meg, mert ha minden igaz, akkor hétvégén Révfülöpön meglátogatjuk az egyik nagynénémet. Fölöslegesen meg nincs kedvem átutazni a fél országot. Viszont tervezhetek valamit! :)