Mikor...

... tényleg azt hiszed, hogy már itt a vég, ettől lejjebb már nincs, fáradtabb nem lehetsz ennyi tanulás után, és amúgy is ezt tervezed a másnap mondani a tanárnak zh előtt, akkor jön Geldar búcsúzása:
- ArrivederLa!
- Jajj, de hivatalos valaki!
- Nem akartam azt írni, Arriveder-csi... Még a végén megtetszik és használni fogod...

Húsvét

Húsvét vasárnap délután elmentünk N-ért. Előtte felhívtam, és túlzottan megörült, hogy végre leléphet otthonról, szóval sejtettem, hogy ott van valaki, akinek nem kéne.

Eszembe jutott, hogy már évek óta nem csináltunk valamit, amit nagyon szeretek, szóval a kocsiban N-nek kezdtem vázolni, hogy leveleket fogunk gyűjteni. Mondanom sem kell, szerintem ekkor elgondolkodott azon, hogy inkább vállalja mélyen tisztelt unokaöccse agresszióját... :D Otthon N. füle hallatára kértem anyutól kiszuperált harisnyát, és egy zacskó előző nap sebesen felvásárolt hagyma lehámozott héját nyomtam a kezébe. Szerintem még senki nem vásárolt abban a boltban két kiló hagymát pusztán dekor céllal. :D N. ezekből se jött rá, mi a terv, úgyhogy rámutattam egy jó nagy adag tojásra. Kiderült, hogy nem ismeri a technikát, de rögtön kedvet kapott a dologhoz, mihelyt meglátta a pár évvel ezelőtt kreált tojáskákat. Kimentünk hát a kertbe mindenféle levelet gyűjteni, amit csak a macskák folytonos arrébb pakolásával tudtunk kivitelezni, mert folyamatosan rávetették magukat a legszebbekre.

Jöhetett a legkényesebb rész: a hány tojást törünk el, míg levelestül sikerül belekötözni a harisnyába. Jelentem, ekkor MÉG 100%-os hatásfokkal dogoztunk, nem volt töréskár. Főzés után örömmel konstatáltuk, hogy tojáskáinkat igen szépen befogta a hagymás lé.

(IDE MOST EGY KÉP KÖVETKEZNE... DE ÁSZ VOLTAM, ÉS GŐZÖM SINCS, HOVA TETTEM A TELEFONOMAT, SZÓVAL HA MEGTALÁLOM, AKKOR PÓTLOM.)

Ahogy ezzel végeztünk, benyúltuk öcsém íjfelszerelését, és megpróbáltuk nem lelőni a cicákat vacsinak. N-nek annyira jól ment a célzás annyira kikerülte a céltáblának szánt dobozt, hogy kifogta a környéken lévő egyetlen kicsi fatörzset, amiért nem volt kár, és átlőtte. Mondjuk pont én beszélek. :D

Ezután egészen addig tollasoztunk, míg a labdát úgy belőttük a fűbe, hogy 10 perces keresés után inkább úgy döntöttünk, hogy elfáradtunk mára. :D

A napot zenélés zárta. Citeráztunk, hegedültünk. Utóbbi hogy is mondjam, nem ment valami fényesen, úgyhogy elég hamar úgy döntöttem, hogy megkímélem a hallgatóságomat. A citerának nagyobb sikere volt. N- eljátszotta rajta a Boci, boci tarkát. A hegedűvel is próbálkozott. Ekkor értettem meg, mit élhetett át a családom, mikor egyszer úgy állítottam haza a zenesuliból, hogy meg akarok tanulni hegedülni, és már el is kezdtem, mert a zenesuliban volt a tanáromnál nagyapám hegedűje, és ahogy felvetette neki az ötletet, el is kezdett tanítani. Otthon persze el is kezdtem gyakorolni, amit vegyes érzelmekkel fogadtak. Anyutól egyszer a következő minősítést kaptam:

"Olyan jó, mikor hazajössz és hegedülsz... Olyan jó utána a csönd!" :D

Azóta azért picit fejlődtem. Sajnos csak ritkán tudok gyakorolni.

Másnap jöttem be Debrecenbe, mert a csóró egyetemistáknak nyilván nem most van a szünet... Az állomáson állva álmosan és szemüveg nélkül egyszer csak átnézek az utca másik oldalára. Fel sem fogom a látványt, nézelődök tovább, majd pár másodperc fáziskéséssel kikerekedik a szemem és visszatértem az előző pontra:

"Az egy teveeee?" :O :O :O

És igen. Újváros közepén békésen legelészett egy kétpúpú. Na mondom ennyire tán még nem sivatagosodtunk el!

Kiderült, hogy ott állomásozott a cirkusz.

Este kezdtem örülni, hogy megmenekültem a locsolók elől, erre G. orvul rám támadt. Ma pedig a suliban még két személy...

Aki erre tévedne, annak utólag is Áldott Húsvéti Ünnepeket! :)

Szemüveg

Tegnap este hazamentem, hogy ma korán reggel már ott tudjak toporogni a  szemészet küszöbén. Ez volt a szerencsém, este ugyanis begörcsölt a vesém, és az ügyeletre kellett vinni. Ez Debrecenben kicsit nehezebb lett volna.
Reggel aztán már jobban voltam, ami meg is látszott, ugyanis közöltem anyuval, hogy az elhagyott szemüvegem fele nálam van... a szem... :D
Korán menni pedig kár volt, mert az orvos, jó szokásához híven, a rendelési idő kezdete után félórával esett be. Kis protekcióval behívtak elsőre, így amíg a doki összeszedte magát, az asszisztens megkérdezte:
- És mi a panaszod?
- Elhagytam a szemüvegemet! :D
A szemész egyébként nagyon jó fej. Kiment az újonnan érkezők kártyáit elkérni, és meg kérdezte, hogy ki volt közülük az első. Persze rögtön rávágták vagy hárman. Igazuk bizonyítása képp pedig kezdték sorolni, hogy mióta vannak itt. Mire az orvos:
- Én már 20 éve vagyok itt. :D
Mindezt persze fapofával. Majd behozta az iratokat, és a következő megjegyzés kíséretével helyezte őket  az asztalra:
- Mindenki első vagy második volt! :D

Jó hír minden kedves közlekedőnek: lesz dioptriás napszemüvegem is, tehát ezentúl, ha nappal szemben vezetek, akkor is látni fogok! :P

Negatív diszkrimináció

Kis méretben miért csak rózsaszín papucs vaaaaan? :(

KÉÉÉÉÉÉÉKEEEEEET AAAAKAAAROOOOOOOK!!!!!!!!!!

Hogy...

... lehetnek egyes emberek ennyire pofátlanok, bunkók, tenyérbemászóan pimaszok? És hogy gázolhatnak így bele a másik ember lelkébe? Komolyan, ha egy darabig szereted, utána mégsem jön össze, akkor miért nem lehet tiszteletben tartani a másikat? Miért kell mások előtt megalázni, kígyót-békát dobálni rá?

Velem ezt merné tenni valaki, az biztos, hogy nem úszná meg szárazon. Még jó, hogy van egy éjszakám megnyugodni, mielőtt találkozok vele!

Csodavár

5-én ismét hajnali 4-kor csörgött az ébresztő óra. Hogy miért? Mert "megyünk túrázni, megyünk túrázni, megyünk túrázni...". :)

Fél hatkor indultunk a busszal az egyetem elől, és a határ felé vettük az irányt. Természetesen sötétben indultunk, és mikor kezdett feljönni a nap, akkor értünk Derecskére. Nem tudom hogy lehetséges, hogy abban a korai órában bármi nemű agyműködést produkáltam, de azon kezdtem gondolkodni, hogy honnan eredhet a település neve. Először az jutott szembe, hogy mikor őseink arra jártak, volt egy kis dér a füvön, és olyan cuki volt, hogy Kisdér helyett inkább Derecske lett. A másik verzióm szerint őseinek elindultak, hogy szerencsét próbáljanak Recsken. Ahogy mentek, mendegéltek, egyszer csak felkiáltott az egyikük:

- Megérkeztünk!

Mire a többiek:

- De Recsk-e?

Ezzel azt hiszem sikerült bebizonyítanom, hogy mindenki jobban járt volna, ha beálltam volna abba a sorba, ahol a buszon alvást osztogatták. :D

Szépen lassan eljutottunk a határig, ahol kiderült, hogy az egyik csajnak le van járva a személyigazolványa... Most komolyan! Ott volt  az e-mailben, hogy legyen érvényes személyigazolványod, vagy útleveled, és legalább ennek hatására ellenőrizhetné az ember, ha már 20 évesen nincs magától annyi esze... És még szóltak is a buszon, hogy nézzük meg...

A kis incidens után természetesen tovább indultunk, megfogyva bár, de törve nem, 2%-os főveszteséggel. Glavoi-nál kezdtük meg az utunkat. Először egy étteremben próbáltunk mellékhelyiséget keresni. Meg is találtuk. Azt már csak később tudtam meg, hogy odajöttek szólni, hogy csak akkor használhatjuk, ha veszünk is valamit, de nem volt lelkiismeret furdalásom, mivel levegőt ott is vettem... :D

A túra kezdeti lelkesedését 5 perc múlva letörte egy hatalmas emelkedő, viszont ha már lassan másztunk fölfele, legalább volt mi fotózni.

A mászást követően felértünk egy csúcsra, ahol elvileg valami kápolna szerűség volt. Azt tartják, hogy ha a párok ott lefotózzák, akkor ha akarnak, ha nem, össze fognak házasodni.

Ezután a lefele menetben természetesen az élre törtem. Egy krókuszmezőhöz értünk, ahol a virágokon kívül készült pár vicces kép. És D. itt csavarta ki kicsit a csuklónkat, mert nem tetszett neki, hogy szamárfület mutatunk neki.

Utunk ezután egy patakhoz vezetett, ami mellett felmásztunk egy kis barlanghoz. Egy lankásabb résznél voltunk, így a patak sok felé ágazott, gyönyörű kis szigeteket vett körül.

A következő állomás egy kiálló sziklánál volt, ahova természetesen fel kellett másznom. :) Ki nem hagytam volna, mint ahogy minden szirtnek kimerészkedtem a szélére, ezért többször is rám kellett szólni, hogy húzódjak egy kicsit biztonságosabb helyre. Egy kisebb mászás után megérkeztünk egy turista házhoz, itt ebédszünetet tartottunk. Ezt követte a túra fénypontja, a Csodavár. Elég nehéz volt láncokba kapaszkodva, jégen csúszkálva leereszkedni a szurdokba, de csodálatos látvány volt.

Ekkor kezdtem el nagyot alkotni. Elől ment vagy 5 fiú, és utána jöttem én első lányként kicsit lemaradva hozzájuk képest. A szurdok alján olyan nagy volt a hó, hogy én egy ügyes mozdulattal és csöppet nyekkenve megmutattam, hogy az élet nem fenékig tejföl, hanem hó. :D Kicsit később jött N. és G. Szóltam nekik, hogy vigyázzanak, nehogy elsüllyedjenek ők is. Aztán szépen lassan jöttek a többiek is. Természetesen megjegyezték, hogy "úúú, mekkora lábnyom!" Volt nagy röhögés.

Háromnegyed órát vártunk, mire mindenki megérkezett, majd indultunk tovább egy újabb masszív emelkedőn. Felmásztunk a Csodavár tetejére. Nekem, meg néhány másik embernek ezután lett mehetnéke a buszhoz, mert esett az eső, és nem akartuk, hogy a nagy zuhé is elkapjon minket. Hát persze, hogy leszavaztak minket, és még megnéztük a Galbina-bércet is, ahova szintén jelentős mászást igényelt. Egy nagyobb emelkedő után megálltunk pihenni, mikor felértünk, feltettem kérdések kérdését a túravezetőnek, de halál komoly fejjel:

- Most ott vagyunk, ahova jöttünk?

Ezzel csak az volt a baj, hogy pár másodpercig komolyan is gondoltam... :D Szegény Sz. nem tudta, hogy merjen-e a képembe röhögni. :D Aztán mikor én is elkezdtem nevetni, akkor már kinevetett ő is. Persze, hogy nem ott voltunk. :D Másztunk még egy rakatot, hogy feljussunk a bércre, és kb. ne lássunk semmit sem a párától és a felhőktől.

Átázva visszatértünk a buszhoz. 11 körül értünk haza. És nem. Nem dőltünk be az ágyba ruhástól, hanem pizzát rendeltünk, és 2-ig megnézegettük a képeket.