Normafáról indultam. Néhány perc séta után majdnem vége is lett a "nagy" túrának, ugyanis belefutottam egy marha jó játszótérbe. :D
Szerencsére túl sok volt a gyerkőc, meg túl kicsik is voltak, úgyhogy nem volt szabad játék és a vegyülés is lehetetlen lett volna, így (lehajtott fejjel, szomorkásan) folytattam utamat a Tündér-szikla felé. Könnyű volt az út, mivel lefelé kellett menni, csak a végén volt egy kis kaptató. És mondanom sem kell, hogy nem volt csúnya.
Bőven akadt fotóznivaló, úgyhogy nem voltam rest. Ennek ellenére hamar megérkeztem a sziklához, ami egyszerűen gyönyörű volt, és mászásra hívogatott. Ledobtam a hátizsákot, és felkapaszkodtam mindenhová, ahová csak tudtam.
Nemcsak a szikla, de a kitlátás is teljesen lenyűgözött. A messzi távolon kívül a közelben is akadt csodálnivaló.
Most akkor szikla vagy gyökér? Nem sokat gondolkodhattam ezen, ugyanis legnagyobb bánatomra hamar felbunkatt egy általános iskolás csoport, akiktől zengett az egész hegyoldal, ezért elindultam lefelé. Kinéztem magamnak egy "rövidebb utat", aminek egy icipici széséghibája volt csak. Néha 10 cm alatt csökkent a szint 1 métert, utána kicsit lankásabb lett, de ott meg az apró kavicsok gurultak szanaszét a talpam alól. Egy család is érkezett az iskolás csoporttal. Pici gyerekeik voltak, és nekik sem tetszett az ordítozás, ezért a rendes úton ugyan, de igyekeztek ők is lefelé. Egyszer csak felnézett az egyik kisgyerek, és észervett engem, ahogy ott a meredek részen fotózok.
-Apa, nézd, ott másznak fel!
Én magamban: inkább próbálnak nem lezuhanni. :D Lehet, hogy 30 méterrel kevesebbet kellett megtennem, de legalább 5 perccel tovább tartott.
Ezen a képen látszik, hogy hol jöttem le:
Ezen pedig az, hogy hol kellett volna: :D
Így viszont belefutottam ebbe a szépségbe:
Szerintem megérte.
Otthon még azt terveztem, hogy a szemközti Hunyad-oromra is fel fogok mászni, de csalódtam benne, ott nem volt szikla, úgyhogy inkább egyből a Zugligeti Libegő felé vettem az irányt, és mielőtt beálltam volna a kilóméteres sorba, a Niche kemping recepcióját muszáj volt megörökíteni.
Ezután jöhetett a libegés. Fotóztam közben, de nem lett sok jó kép, mert kicsit féltem, hogy leejtem a telefonomat. Az első képen a szikla viszont nagyon tetszett, mert olyan, mintha egy oroszlán profilja lenne. The King of Stones.
Ha már a János-hegyen voltam, nem maradhatott ki az Erzsébet-kilátó sem, de előtte tarottam egy kis ebédszünetet.
Miután körülnéztem, a Szépjuhászné felé vettem az irányt. Út közben találkoztam egy csapat korombelivel, akik szintén arra igyekeztek, de jó magyar turistához híven vittek magukkal pálinkát, zsíros kenyeret lilahagymával, épp csak térképet nem. Megmutattam nekik, hogy merre kéne menni, cserébe megkínáltak pálinkával, de nem tartottam jó ötletnek Neo Citran-ra pálinkát inni. A lefelé vezető úton éreztem, hogy egyre erőtlenebb vagyok, és kezdtem kissé rosszul lenni, úgyhogy lemondtam a Hárs-hegyek megmászásáról, pedig mindkettőn lett volna még 1-1 kilátó. A sok fotózásnak köszönhetően a telefonom már csak 15%-on volt, így tudtam, hogy úgysem tudnék már sok képet csinálni, ezért annyira nem sajnáltam a dolgot. Aztán az is csak megerősíteni igyekezett ezt az álláspontot, hogy a Szépjuhásznéhoz megérkezve szétcsúszni látszott a tér-idő kontinuum, ugyanis az Erzsébet-kilátónál az volt kiírva, hogy a Szépjuhászné 2 km, a Szépjuhásznénál meg az, hogy az Erzsébet-kilátó 1,6 km. Nosztalgiáztam kicsit a Gyermekvasút megállójában. Felrémlett, mikor 4 éve Geldarral, G-vel és B-vel az állomás mellett szürcsölgettük a jól megérdemelt forraltborunkat a teljesítménytúra után. Megvártam, míg egy kósza vonat arra jár, hogy azért egy fotóm arról is legyen, majd a koli felé vettem az irányt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése